Lehet műalkotás egy parfüm, avagy művészetnek tekinthető a parfümőrök munkája? 1. rész

A művészet számtalan definíciója közül csipegetve egy biztos, hogy meghatározásához a készség és a kreatív képzelőerő tudatos használata nélkülözhetetlen. Műalkotás alatt pedig ember által előállított, bármilyen anyagból készült műtárgyat értünk, amely olyan esztétikai jellemzőkkel rendelkezik, hogy képes legyen érzelmeket, érzéseket kiváltani.

Illatok, parfümök művészeti kontextusban

Tekinthetünk-e a parfümkészítésre művészetként, avagy egy nagyszerű parfümre műalkotásként, mely emelkedetté teszi napjainkat, mérföldköveket állít emlékeinknek, szépséget és érzelmeket hoz a használója életébe?

Milyen formában jelentek meg a művészi alkotások szintjén a szagok és illatok, illetve a parfüm maga mint műalkotás, nos, ezt a témát járjuk körbe alábbi többrészes írásunkban.

A művészi önmegvalósítás, az alkotás szabadsága és a kreativitás jegyében

A niche parfümök jellemzően történetmesélésről és az önmagunk megtalálásához vezető útról is szólnak, elsődlegesen az érzelmek kiváltására apellálva, miközben emlékeink felidézésével játszanak a művészi önmegvalósítás, az alkotás szabadsága és a kreativitás jegyében, innovatív, progresszív és néha provokatív módon egy limitált rajongótábor részére.

Az illatok érzelmi húrokat pengetnek, megszólítják és elvarázsolják lelkivilágunkat, színeket, textúrákat varázsolnak elénk egy láthatatlan projekciós felületre, ismeretlen helyekre repítenek, ezáltal kitágítva képzeletünk határait.

Az illat, melynek igazából nincs fizikai textúrája, nem tapintható, nincs tömege, hőmérséklete, mint ahogy színe sem, mégis áthatja az érzékszervi metaforákat, amit más érzékszervektől kölcsönzött szavakkal fejezünk ki.

Zsigeri módon bizsergető érzés, hogy bár az illatokat nem látjuk, érintjük, vagy halljuk, de ha egyszer megtapasztaljuk őket, oly mértékben bevésődnek az emlékezetünkbe, hogy soha nem feledjük – és ez tesz egy parfümöt olyannyira személyessé.

Egy parfüm sokkal több az alkotórészek, illatjegyek felsorolásánál – annál inkább azok összessége, miként az emberek önálló identitását, pszichéjét is az teszi különlegessé, hogy hiába ismerjük viselkedésük egyes összetevőit, csak elképzelni tudjuk a végeredményt, melyhez gyakran egy élet is kevés.

Az emberek jellemzően az érzékszerveik közül a szaglást tekintik a legkevésbé fontosnak, pedig még a baktériumoknak is van szenzoros rendszerük az illatok észlelésére Sok korabeli filozófus a szaglást tartotta a legalacsonyabb rendű és legállatiasabb érzékszervnek. Freud nézete szerint a szaglás állati érzék, amely irracionális viselkedéshez vezet, a parfümöt egyenesen triviális luxusnak, a szaglást infantilisnak és perverznek tartotta.

A modern társadalomban az orr és a szagok gyakran váltak a vicc céltáblájává, gondoljunk csak Gogol híres novellájára, melyben Ivan Jakovlevics borbély reggelijét fogyasztva a cipó közepében egy emberi orrot talál, melyet felismervén rájön, hogy ez egyik kuncsaftjáé, Kovaljov törvényszéki ülnöké, aki elhagyta nemes szervét.

A művészet esztétikai definícióját figyelembe véve nincs okunk tagadni, hogy a parfümök művészeti alkotások, aminek napjaink legkiemelkedőbb szószólói Jean-Claude Ellena parfümőr és Chandler Burr amerikai újságíró, író és múzeumi kurátor. Hitvallásuk szerint ezek az illékony, struktúrával nem rendelkező alkotások igenis művészi objektumok lehetnek és a parfümkészítés művészet. A parfümök művészete az, hogy bennük milliónyi különféle aromaanyagból kevert oldat illata összeáll egy nagyszerű és megismételhetetlen kompozícióvá.

Burr úgy véli, hogy a „szaglóművészetnek” (nevezzük inkább illatművészetnek, vagy illatalkotásnak) ugyanúgy létjogosultsága van a múzeumokban és galériákban, mint ahogy hozzátartozik egy női fésülködőasztalhoz. Néhány évtizeddel ezelőtt a fényképezést vagy a filmet sem tekintették művészeti ágnak – napjainkban mindkettő az. Ugyanerre számíthatunk az illatokkal kapcsolatban is. A legfőbb akadályozó tényező az lehetett, hogy történelmileg a parfümök használata napjainkig szinte kizárólag az elit kiváltsága volt, a királyoktól az isteneken át a papokig, ellentétben a képzőművészettel, festményekkel, a szobrokkal, az építészettel, melyekhez gyakorlatilag mindenki hozzáférhetett.

Burr szerint a parfüm, amelyet általában szépségápolási rendszerünk komolytalan részének tekintenek, egy olyan művészeti forma, amely éppolyan legitim, mint bármi más, amit egy múzeumban, vagy galériában megtekinthetünk.

Az 1980-as évekig az illatok vagy a parfümök ritkán tűntek fel művészi alkotások részeként, az elmúlt évtizedekben azonban egyre több művész kezdett el illatokat használni műveiben. Mielőtt azonban elmerülnénk korunk ezen illatos művészi alkotásaiban, ugorjunk vissza vagy 100 évet az időben, és kutakodjunk, miként is kezdődött.

Retinális művészet, kontra vizuális közömbösség – Marcel Duchamp nyomában

Az első világháború idején Marcel Duchamp francia festő, kortárs művésztársai munkáját „retinális művészetnek” nevezte, amely kizárólag a szemnek akar örömet szerezni, kizárva az alkotás folyamatából a többi érzékszerv által közvetített benyomásokat, mindezt vizuális közömbösségként megfogalmazva és teret nyitva saját művészetében a többi érzékszerv, különösen a szaglás előtt.

Az „antiművészet mesterének” is nevezett Duchamp legkorábbi, illatokkal kapcsolatos műve a Belle Haleine Eau de Voilette (1921), igazából egy ready made (készen talált és apró változtatásokkal kiállított tömegcikk-tárgy), melyhez egy Rigaud - Un air embaumé parfümös üveget használt fel, Man Ray fotójával ellátott új cimkével.

Az 1915-ös kiadású parfüm eredeti címkéjén karcsú nőalak szippant bele egy parfümös üvegcsébe, az illat hullámzó esszenciáját a levegőben lebegő szalagok illusztrálják. A fejét enyhén hátradöntő, csukott szemű modell azt sugallja, hogy a belélegzett illat afrodiziákumként hat rá.

Először is Duchamp eltávolította az eredeti címkét és egy újra cserélte, melyen ő maga látható, pontosabban Rrose Sélavy, Marcel Duchamp nőként ábrázolt alteregója, mely fotót Man Ray készítette róla. Az ábrázolás több kérdést is érint; a szereplő énjének titokzatos kilétét, nemi identitását, avagy szexuális orientációját. Az alkotás először a New York Dada – Duchamp és Man Ray által szerkesztett – 1921 áprilisában kiadott magazin borítóján jelent meg nyilvánosan.

Brazília természetes parfümjének illata fűszerezte a szénporos levegőt

Az első igazán megszagolható illatművészeti projekt szintén Marcel Duchamp nevéhez fűződik, a párizsi Galérie Beaux-Arts-ban 1938-ban André Breton és Paul Éluard által szervezett Exposition International du Surréalisme rendezvény művészeti vezetőjeként, ahol 14 országból 60 művész 229 alkotását mutatták be.

A belső teret vízzel permetezték, a kiállítás nagytermében mesterséges tavakban valódi tavirózsák virítottak. A padlót náddal, nedves levelekkel és a Montparnasse temetőből származó sárral borították, ahol Dalí Taxi Pluvieux-je fogadta a látogatókat, egy borostyánnal borított jármű, melyben folyamatosan ömlött a trópusi eső egy cápafejű férfira és egy estélyibe öltözött nőre, akik salátával és cikóriával, valamint élő csigákkal voltak körülvéve.

A folyosókon próbababák álltak sorfalat, szürrealista művészek által kihívó jelmezekbe öltöztetve, némelyeket moha, valamint gombák borították, vagy éppen egy denevér volt a fején.

A barlangszerű központi terem mennyezetéről 1200 db újságokkal kitömött szeneszsák lógott, melyeket úgy terveztek, hogy folyamatosan szénpor szivárogjon belőlük a látogatókra. Mivel a kiállítás helyszínén szinte teljes sötétség uralkodott, a közönséget zseblámpákkal látták el, segítve tájékozódásukat és a vizuális meglepetések érzékelését.

Visszatérve az alaptémához, igazi multiszenzoros performansznak lehettek tanúi a jelenlévők, hiszen a gonoszan aláhulló szénpor illata mellett a környezet magával ragadó jellegének további fokozása érdekében igazi kávét pörköltek, ezáltal Brazília természetes parfümjének illata fűszerezte a szénporos levegőt.

Ugorjunk három évtizedet az időben, és máris a 60-as évek arte povera és fluxus művészeinek alkotásai között találjuk magunkat, melyeken vitathatatlanul nyomott hagyott Duchamp öröksége. A fluxus latin eredetű szó, jelentése áramlás, a dadaizmus folytatásaként létrejött művészeti irányzat, mely rokon az akcióművészettel, a happeninggel, intermediális jelenség, a képzőművészetet ötvözi az irodalommal, a zenével, a színházzal, stb. Az ilyen művek élvezetéhez gyakran kellett más érzékszervünket is igénybe venni a látáson kívül – így a szaglást is.

Sakk, amit az orroddal játszol – az illatok érzéki kölcsönhatásának játéka

Az egyik ilyen alkotó Takako Saito volt, aki a sakkot választotta művészetének egyik fő témájául. „Fluxchess” című művei alapvetően kérdőjelezik meg a látás elsőbbségét az érzékelés és az esztétikai tapasztalás területén, amit sakktábláin demonstrált.

Saito „Szaglósakk”, „Hangsakk” és „Súlysakk” című művei a sakkjátékot dolgozták át, hogy a játékosok kénytelenek legyenek vizuális érzékelésüket sutba dobva például a szaglásukat, a tapintásukat és a hallásukat igénybe venni, hogy követni tudják a sakk szabályrendszerét.

Saito 1965-ben két olyan sakk-készletet alkotott, ahol csak a bábu illatának belélegzésével lehet felismerni azt, mivel a hagyományos figurákat átlátszó, egyforma fiolákkal helyettesítette, melyekbe illatos fűszereket (Spice Chess) és növényi kivonatok oldatát (Liquid Chess) töltött.

A tábla is átlátszó műanyagból készült, a játék elindításához természetesen mindkét játékosnak meg kellett ismerkednie és memorizálnia mind a 12 bábut azonosító illatot. Például a fehér bástyát fahéjjal, a huszárt gyömbérrel, és a királynő „bábuját” ánizzsal töltötte, míg a fekete futó köményt, a királynő Cayenne-borsot kapott, a királynak pedig az asafoetida (Ferula assafoetida - ördöggyökér vagy hing, mely növény a zeller és a galbanum közeli rokona) adott kellemes hagymás-fokhagymás illatot.

Érdemes pár szót ejteni erről a titokzatos asafoetida összetevőről, melynek kivonatát előszeretettel alkalmazták korabeli zöld chypre vintage parfümökben, így a Grès Cabochard, a Carven Ma Griffe és a Dior Tendre Poison elixírjébe is jutott pár csepp belőle. Miguel Matos parfümőr szerint elképesztő, mire képes ez a matéria, gyakran teljesen megváltoztatja a fejjegyeket, átalakítva az összetevők dinamikáját, friss textúrát és szexi mocskosságot ad, ezáltal jól harmonizál a fűszeres, friss, zöld és virágos illatjegyekkel.

Elfolyósodó sajtok versengése egy Los Angeles-i galériában

Dieter Roth svájci/izlandi művész első amerikai galériakiállítását Staple Cheese (A Race) címmel a Los Angeles-i Eugenia Butler Galériában rendezték meg, ahol 1970 nyarán 37 bőröndöt rakott tele sajttal, és naponta kinyitva egyet, hagyta elfolyósodva megromlani a kiállított bőröndök tartalmát.

A bőröndök mellett „sajtverseny” is zajlott a teremben: sajtlapokat nyomtak a falra, melyek az érési folyamat eredményeként elkezdtek „lecsúszni” egy vízszintesen elhelyezett célszalag irányába, de sajnálatos módon a legtöbb sajt kiszáradt, és a falhoz tapadva nem jutott célba a verseny befejezése előtt. Miközben a sajtok elkezdtek kifolyni a bőröndökből, megjelentek a kukacok, majd a legyek is lerakták a tojásaikat. Mondanom sem kell, néhány napon belül a túláradó szag, a kukacok és a legyek együttesen szinte elviselhetetlenné tették a teremben való tartózkodást. A kiállítást követően a bőröndöket a megmaradt tartalmukkal együtt egy Roth által tervezett tárolóba helyezték, amit a galéria tulajdonosa pár év múlva elszállított a sivatagba.